Ifjabb Faustina
Faustina Minor. Született 130 után, február 16-án. A 161-180-ig uralkodó Marcus Aurelius császár első és egyetlen felesége; házasságkötésük 145-ben történt. Ugyanennek az évnek december l-jén felruházták az augusta címmel, 174-ben elnevezték mater castrorumnak, azaz a tábor anyjának. 176 nyarán halt meg. Az istenek közé besorolták Diva Faustina Pia vagy Diva Augusta Faustina néven. Legalább tizenkét gyermeke volt, valószínűleg hét fia és öt lánya.
Akkor jött a világra, amikor apja, Antoninus Pius még nem volt császár. Három testvére volt: két fivére és egy nénje. Miután azok hárman elhaltak, ő volt Antoninus Pius és Faustina egyetlen gyermeke, amikor 138. február 25-én apját örökbe fogadta Hadrianus császár, és utódjául jelölte. A kislány életére nézve ennek az volt a következménye, hogy azonnal eljegyezték Lucius Verusszal, aki Lucius Ceionius 8 éves fia volt, tehát egykorúak. A császár akaratából a fiút adoptálta az apja, Antoninus. Jogi értelemben tehát paradox helyzet állt elő: a jegyesek, a jövőbeli házasok egyúttal testvérpárt alkottak!
A jegyesség azonban csak néhány hónapig tartott. Közvetlenül Hadrianus halálát követően, vagyis ugyanebben a 138-as évben, július 10. után Antoninus Pius és Faustina, már a trónon ülve, megváltoztatták az előd terveit. A Lucius Verusszal kötött eljegyzést felbontották, vélhetően részben abból az okból is, mert egykorúak voltak, amit az ókorban nem tartottak a házasság szempontjából jónak. Faustina új jegyese Marcus Aurelius lett, akit Antoninus Pius ugyancsak adoptált, és körülbelül 8 évvel volt idősebb a lánynál. Marcusnak ehhez fel kellett bontania [105] eljegyzését Ceionia Fabiával. Formálisan tehát megismétlődött az előző helyzet: a jegyespár, Faustina és Marcus testvérek voltak!
A házasságkötésre csak 145 tavaszán kerül sor, amikor a lány elérte a férjhez menésre alkalmasnak tartott időt, azaz legalább 13 éves volt. Az ünnepség fényes volt, bár a szomorúság árnya vetült rá: Faustina félárvasága, anyja ugyanis, az idősebb Faustina már 5 évvel korábban meghalt. A császár annál inkább csillogóvá akarta tenni az eseményt. Egyetlen, még élő gyermekét nagy szeretettel vette körül. Az egyik barátjának címzett levélben egyenest ezt írta: „Inkább élnék vele Gyaruson, mint nélküle a Palatínuson!” Gyarus egy kis, majdnem néptelen sziget volt az Égei-tengeren, ma Giura a neve, ahová elítélteket deportáltak. A házasságkötés ceremóniáját pénz verésével tették emlékezetessé -a két fiatal kézen fogja egymást, fölöttük Concordia áll, az Egyetértés istennője -, valamint azzal, hogy dupla zsoldot fizettek a katonáknak. 147. november 30-án Faustina megszülte első gyermekét, egy kislányt, akinek a Domitilla Faustina nevet adták. Már másnap, december l-jén a boldog császár, Antoninus Pius akaratából a senatus az ifjú anyának odaítélte az augusta címet. Ez kivételes alkalom volt, ha figyelembe vesszük, hogy nem volt ilyen címe a férjének; Marcus Aurelius akkor és még sok éven át, egészen Antoninus Pius haláláig a szerényebb caesari címet viselte.
Tizenkettedik vagy tizenharmadik gyermekét, egy Vibia Sabina nevű kislányt Faustina 170 körül hozta világra. Tehát körülbelül 23 éven át másfél évenként szült. Az egész gyerekseregből, amikor ő maga eltávozott az életből, csak öt leány és egy fiú élt. A császári házaspár számára ez tehát sorozatos tragédiát jelentett; nagyon fiatalon haltak meg a gyermekek, többnyire talán még a bölcsőben. Pedig igyekeztek a kor legjobb orvosi ellátását biztosítani, a híres Galénosz (Galenus) tanácsait alkalmazva. Tudjuk például, hogy Faustina császárné külön megköszönte neki, amiért Commodust kigyógyította torokbetegségéből. Marcus Aurelius büszke volt, és boldog, hogy ilyen népes családja van, hogy termékeny a felesége. Ezt bizonyítják azok a pénzérmék, amelyek színén Faustina császárné arcképe látszik, visszájukon pedig Fecunditas (a Termékenység), gyakran gyermekekkel, különböző csoportosulásokban. Általában a gyermekábrázolás különösen gyakran jelenik meg ekkortájt a római kisplasztikában. Fecunditas ábrázolása a pénzérméken az idősebb Faustina idejétől kezdődik. [106] Meg kell mondanunk, hogy ahhoz képest, mennyire komoly és őszinte filozófiai érdeklődése volt, miközben folyvást lefoglalta a nagypolitika, valamint annak a kényszere, hogy messzi utazásokat tegyen és háborúkat folytasson, Marcus Aurelius házastársi kötelességét oly kivételesen példásan teljesítette, mint sem előtte, sem utána egyetlen római császár sem. Ez elsősorban kétségtelenül abból fakadt, hogy a lehető legjobban igyekezett teljesíteni minden feladatot, amelyet az élet eléje gördített - mint ember, férj és apa, hadvezér, a birodalom uralkodója. Tisztában lévén azzal, mennyire törékeny és mulandó az élet, mégis azt kívánta, hogy az istenek akaratának és a természet szabályainak megfelelően fenntartsa a nemzetség életét, egyúttal pedig államfőként családi életében is példát mutasson a társadalomnak, amely az utódokkal általában nem törődött.
Így hát Marcus Aurelius akár a keresztény apa példája is lehetett volna, ahogyan azt ma felfogják. Ugyanakkor azonnal el kell mondanunk, hogy a császár nem szimpatizált, sőt egyenest ellensége volt a kereszténységnek. Az ő idejében még véres üldöztetésekre is sor került. Hogy miért? Nos, a kor művelt emberének sokféle ellenállást kellett leküzdenie, hogy elfogadja az új vallás bizonyos alaptanait, amelyek idegenek voltak az antik világ gondolkodásmódjától - különösen az olyan fogalmakról van szó, mint az eredendő bűn, a megváltás isteni terve, a zsidók mint választott nép, a test feltámadása. Marcus Aurelius Elmélkedések című munkájának olvasója könnyen megérti - bár nincs nyíltan kimondva -, hogy a császár a kereszténységet olyan idegen szektának tartotta, amely elsősorban az alacsony és a keleti származásúak között terjed, ellentétes a római hagyománnyal és a honi istenekkel, veszélyezteti a fennálló társadalmi rendet, s titokban működik.
Ha már a családi életről szólunk, emlékeztetnünk kell, hogy a korabeli keresztényeknek más nézeteik voltak ebben a kérdésben, mint amelyeket természetesnek tartanak a mi időnkben. Nem a sok gyermeket, hanem az önmegtartóztatást, sőt a gyermektelenséget tartották a leg-fontosabbnak és legistenesebbnek. Állandóan az Úr eljöttét várták, tehát a világ végét.
Folyamatosan nagy súlyt helyeztek Szent Pál szavaira: „Akinek felesége van, éljen úgy, mintha nem volna!” A keresztények nagy részének a XX. század végén érthetetlennek tűnnek azok a várakozások, félelmek és remények, amelyekben az I. és II. századbeli testvéreik [107] éltek. Az emberi nem szerencséjére azonban összességében nem Szent Pál felfogása, hanem inkább Marcus Aureliusé vált győztessé.
Ha a gyermekáldás gyakoriságát vennénk a házastársi együttélés harmóniájának mércéjéül, természetesen magasra kellene értékelnünk Marcus Aurelius és Faustina kapcsolatát. Csakhogy a családon belüli kapcsolatok egyszerű megfigyelése az ókortól kezdve napjainkig arra utal, hogy semmilyen közvetlen összefüggés nincs a szülők érzelmi viszonya és a gyermekek száma között.
Van-e tehát másféle adatunk, amelynek alapján megítélhetjük, miként alakult ennek a párnak a viszonya?
Bizonyos értelemben szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen ránk maradt a császár filozófiai emlékirata, az említett Elmélkedések, amely széles körben ismert, és sok nyelvre lefordították. Legalábbis részben fennmaradt a számára Antoninus Pius által kijelölt tanítóval, majd barátjával, Marcus Frontóval folytatott levelezése is. Ennek a két - különösen az első - forrásnak köszönhetően közvetlenül betekinthetünk az uralkodó lelkivilágába, gondolkodásmódjába, s abba, miként értékelt eseményeket és embereket. Az ókori világ összes kiváló személyisége közül csak Cicero, Julianus Apostata császár és Szent Ágoston ismertek előttünk ennyire, belülről, a saját szavaikból.
Ami az Elmélkedéseket illeti, csak egy, meglehetősen rövid mondatot találunk Faustináról, mégpedig az I. könyvben. A császár megköszöni az isteneknek jótéteményeiket, tehát azt, hogy jó szülei voltak, jó nagyapja, jó nőtestvére, jó rokonai és tanárai - és így tovább. Fölemlíti azt is, hogy az istenek kegyelméből gyermekei nem tehetségtelenek és nem betegesek. A hálaadások hosszú listájának végén pedig hozzáteszi: „És hogy ilyen feleségem van, ilyen odaadó, szeretettel teli, ilyen egyszerű.” Rövid és egyszerű szavak, mégis tartalommal teltek és gyönyörűek. Még Faustina életében íródtak, ám epitáfiumként szolgálhatnának, amelyeket a szerető férfi írt szerető feleségéről.
A császár és Fronto levelezésében is gyakran fölbukkan Faustina alakja. Azt írja Marcus Aurelius: „Faustina ma szintén lázas volt, nekem mindenesetre úgy rémlik, hogy most jobban éreztem. De az istenek segítségével ő maga nyugtatott meg engem, oly szófogadóan véve az állapotát.” Vagy: „Minden reggel imádkozom az istenekhez Faustináért.” Végül: „Közeledik Faustina szülése.
Bíznunk kell az istenekben.” Fronto viszont így ír a császárnak: „Láttam a lányodat. Úgy rémlett, hogy titeket látlak együtt, téged és Faustinát, annyi jó egyesült benne [108] a ti arcotokból.” Máshol pedig: „Hallom, hogy asszonyod gyengélkedik. Az istenek figyelmébe ajánlom egészségét.”
Megint csak egyszerű szavak, a számunkra kedves személy egészségéért való aggódás kifejezései, amilyeneket máig megismételnek leveleikben az egymáshoz közel álló házastársak. Persze jó lenne, ha fennmaradt volna a császár Faustinával folytatott levelezése. Figyelembe véve azonban a II. századtól minket elválasztó időt, így is hálásnak kell lennünk a sorsnak e részletek fennmaradásáért.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy a férj és feleség mindig mindenben egyetértett. A viták, amelyek a legjobb házasságokból is előfordulnak, adódhattak például a lányaik számára való férj kiválasztásában. Ötük közül, akik ezt megélték, mindegyik nála jóval, legalább 10-20 évvel idősebb férfiakhoz ment feleségül. Mint szó esett már erről, akkoriban ez szinte szabálynak számított, itt azonban igen következetes dinasztikus politikáról volt szó. A császár azt kívánta, hogy egyetlen, még nagyon fiatal fia, Commodus később, uralkodóként tudhassa maga mellett érett, tapasztalt férfiak gyülekezetét, akik egyúttal családilag is kötődnek hozzá. Ugyanígy kötötte magához Lucius Verust is, akivel együttműködött Antoninus Pius halála után. Amikor azonban Lucius Verus öt évvel később meghalt, Lucilla számára férjül a nála 20 évvel idősebb Pompeianust, a nagyszerű vezért jelölte. Ebben az esetben mindkét hölgy, Faustina is, Lucilla is ellenkezett. Valószínű, hogy nem annyira a korkülönbségről, mint inkább a becsvágyról volt szó: nem illik, hogy Lucilla, aki elhunyt férje után augusta címet viselt, alacsonyabb rangú férfi felesége legyen!
Lényeges dolog, hogy Faustina a férjével tartott utazásai, de még hadjáratai során is. A császár kénytelen volt háborúzni, miután uralkodása - egy filozófus uralma! - nem zajlott olyan szerencsés és nyugalmas időszakban, mint elődjéé. A parthusok megtámadták a keleti pro vinciákat. Odaküldte Lucius Verust, akinek vezérei kiszorították az ellenséget. 166-ban kötöttek békét a parthusokkal, a visszatérő hadsereg azonban magával hurcolt egy betegséget, amely sok éven át pusztított az impérium majd minden országában. Ugyanakkor súlyos harcok folytak elsősorban a germán törzsek ellen, amelyek igyekeztek a határokat ostromolni Európában, főként a Duna középső folyásánál. 169-ben a barbárok egészen Aquileiáig jutottak. Miután az év elején Lucius Verus meghalt, a császár maga szállt szembe a támadókkal, akik 170-ben a [109] mai Görögország középső részét pusztították. Aegyptusban is felkelések robbantak ki, az afrikai maurusok pedig átkeltek Hispaniába. A császár azonban már a következő években offenzívába kezdett. Átkelt a Dunán, hozzálátott a jelenlegi cseh és szlovák területek meghódításához, amelyeket akkoriban a markomann és a kvád nép lakott. Ekkor, 174-ben kapta meg Faustina, aki a kis Commodussal együtt vett részt a hadjáratban, a mater castrorum, azaz a tábor anyja címet.
Közben 175-ben a keleti tartományok ura, Avidius Cassius császárrá kiáltotta ki magát. Azt mesélték később, hogy a bitorlás valódi okozója Faustina volt. Attól tartott, hogy Marcus Aurelius - aki akkor súlyos beteg volt - hamarosan meghal, ő pedig elveszíti a trónt, főként pedig a váltás fenyegetheti a gyermekeit. Titokban tehát rávette Avidius Cassiust, hogy előzze meg az eseményeket, és maga öltsön bíbort, majd a császár halála után őt vegye feleségül, amivel a hatalmat legitimálni is tudja. A történet különböző okoknál fogva nem hihető. Számos közvetett dolog is ellene mond - például az, hogy amint a keleten történt dolgokról tudomást szerzett, Marcus Aurelius odaindult, a feleségével együtt. Szerencsére nem került sor fegyveres összecsapásra, miután júliusban a bitorlót megölte egyik tisztje. A titkárságáról származó összes iratot megsemmisítették; a császár át sem nézte őket, miután nem akarta tudni, hogy a főméltóságok közül ki vett részt az összeesküvésben. Egyébként is igen szelíden bánt a ribillió résztvevőivel és támogatóival.
Faustináról azonban még undorítóbb pletykák is keringtek; legalábbis némelyik forrás beszámolója szerint. Mondták, hogy a tengerparti Caieta fürdőhelyen válogatott magának szeretőket a hajósok és gladiátorok közül; és hogy Commodus épp egy ilyen kaland gyümölcse volt. Még abszurdabb az a történet, amely szerint egy alkalommal a gladiátorokat látva, erősen megkívánta az egyiket. Miután pedig nem tudott a dologgal mit kezdeni, panaszt tett a férjénél. Ez pedig az asztrológusok tanácsára a következő megoldást eszelte ki: a gladiátort megölték, Faustina megmosakodott a vérében, és így ment a férje ágyába; ekkor fogant Commodus. Magas rangú emberekkel is folytatott románcot. Egy alkalommal a császár rajtakapta őket bizonyos Tertullusszal, aminek akkora híre kelt, hogy még a színpadokon is ezen mulattak. Általában rossz néven vették a császártól - így mondják e források -, hogy vagy nem tudott minderről, vagy csak úgy tett, mintha nem tudna. [110] Amikor pedig felhívták rá a figyelmét, miként él a felesége, és hogy váljon el tőle, ezt válaszolta: „Azt nem lehet, vissza kellene adnom a hozományát!” A hozomány persze maga a birodalom volt.
Mi volt az oka ezeknek a különösképpen rosszízű és ostoba mocskolódásoknak? Nos, Marcus Aurelius fia, Commodus szinte minden értelemben apja ellentéte volt. Imádta a vérontást, a gladiátorjátékokat, a dőzsölést, azaz nem lehetett — így gondolták — ilyen nagyszerű apa fia. Válaszolhatjuk erre, hogy már Szókratész gyakran kérdezte, miként lehetséges, hogy korának oly sok nagyszerű férfiúja annyira mérsékelten okos, sőt buta fiút nemz. A Faustináról szóló rossz vélemények másik oka a későbbi császárok tudatos politikája lehetett, akik igyekeztek bemocskolni a nagy uralkodó emlékét. A szolgálatkész történetírók pedig, mint általában, megalkották a megfelelő anyagot. A nép viszont szívesen elhisz minden szörnyűséget, főként, ha az magas rangú személyekre vonatkozik.
175-176 telét a császári pár Alexandriában töltötte. A következő évben a visszaúton Faustina váratlanul meghalt Kis-Ázsia déli partjainál, Halala helységben. Negyven-egynéhány éves volt. Marcus Aureliust a csapás igen fájdalmasan érintette.
A helységet, ahol az asszony elhunyt, colonia rangra emelte, és Faustinopolisnak nevezte el. Szentélyt is épített ott az emlékére. A római senatus, kérését teljesítve, elárasztotta az elhunytat kitüntetésekkel. Besorolták az istenek közé. Az ő és Marcus Aurelius ezüstszobra Venus és Róma szentélyébe került. Oltárt építettek, ahol a friss házasok mutattak be áldozatot. A Rajna mentén előkerült egy arany karikagyűrű. Ezen három medál látszik kivésve; a középső két alakot mutat kézen fogva, a két szélső pedig Marcus Aurelius és Faustina képét. A karikán végigfut egy latin nyelvű felirat, amelyet felhívásként lehet értelmezni: „Légy vele szemben lélekben megértő!” Ezt a karikagyűrűt a föltételezések szerint a menyasszony kapta azon a ceremónián, amelyen Venus és Róma szentélyében áldozatot helyeztek el. Amikor a császár előadást nézett a színházban, behozták Faustina aranyszobrát trónon, s melléje ültek a legelőkelőbb matrónák. Az ő nevével fémjelzett alapítványt hoztak létre a már meglévői mintájára, a szegény sorsú lányok megsegí-tésére.
Az Elmélkedésekben, bár az utolsó könyvek már kétségtelenül Faustina halála után keletkeztek, közvetlenül nem találjuk a fájdalom vagy [111] a szomorúság szavait. De nincs említés egyetlen gyermek haláláról sem, pedig apjuk olyannyira szerette őket. Ez a visszafogottság, a fájdalom rejtése, a szenvedés elfojtása a szigorú római szokás parancsa volt. Főként a császár számára. Az Elmélkedések viszont telve van a mindenki számára elkerülhetetlen halál gondolatával. Annál is szomorúbbak ezek, mert a népszerű pogány képzetekkel és a keresztény nézetekkel ellentétben Marcus Aurelius, csakúgy, mint más filozófusok, a léleknek nem tulajdonított individuális, halál utáni létet.
Nem lett már új felesége, bár egykori jegyese, Ceionia Fabia ezt kifejezetten várta. Ő viszont megelégedett egy ágyassal, nem akarván gyermekeit mostohára bízni. [112]
Annia Aurelia Galeria Lucilla. Március 7-én született, vélhetően 149-ben. Lucius Verus első és egyetlen felesége, aki Marcus Aureliusszal együtt uralkodott 161-169 között. 164-ben ment hozzá feleségül, s augusta címet kapott. Lucius Verus halála után férjhez adták Titus Claudius Pompeianushoz. Vélhetően 182-ben bátyja, Commodus császár parancsára előbb száműzetésre, majd halálra ítélték. Lucius Verusszal való házasságából származott egy leánya, Pompeianustól pedig egy fia.
Marcus Aurelius nagyon szerette az anyját, Domitia Lucillát. Többször említi az Elmélkedésekben, mindig nagy tisztelettel. Az ő példájának tulajdonítja saját istenfélőségét és bőkezűségét, valamint azt a törekvését, hogy senkit se bántson, még gondolatban sem. Ezért is adta második leányának az ő melléknevét, a Lucillát. Az első leányt ugyanis anyjáról, Faustináról nevezte el, ám ez gyermekkorában elhunyt. Lucilla a nagyanyját csak néhány éves gyermekként ismerte, miután az asszony elég hamar, 155 körül meghalt.
Antoninus Pius halála után a hatalmat két adoptált fia, Marcus Aurelius és Lucius Verus vette át. Azonnal elhatározták, hogy a köztük lévő kötelék szorosabbra fűzése érdekében Lucius Verus eljegyzi Lucillát, aki akkor 12 vagy 13 éves volt. Az eseményt nagyon bölcsen ünnepelték meg, új alapítványt hozván létre a szegény sorsú fiúk és lányok számára, amely a két császár nevét viselte. Ezután, 162 tavaszán Verus Keletre indult, hogy megakadályozza a parthusok betörését. Ezt a vezérei vitték véghez, ő maga ugyanis főként Syriában tartózkodott, különféle örömöknek adva át magát. Általánosan ismert volt az őt egy Pantea nevű lányhoz és egy Pergamus nevű fiúhoz fűző viszony. Miután a dolgok [113] kezdtek ellenőrizhetetlenné válni, Lucilla pedig felnőtt, és elérte a szokás szerint elfogadott 15. életévet, a császár úgy döntött, Keletre küldi, hogy megkössék a házasságot.
Kezdetben Marcus Aurelius el akarta kísérni a lányát, aztán felhagyott a gondolattal, miután a fővárosban rosszízű pletykák terjengtek: a császár Keletre megy, hogy elkísérje a lányát, de valójában a Verus babérjaira áhítozik a parthusok elleni győztes hadjáratban! Ezért Lucillával csak Brundisiumba ment együtt, a további úton Verus nőtestvére, Ceionia Fabia törődött a leánnyal. A kisasszony nagyszerű jegyajándékot kapott, a császár azonban értesítette azoknak a provinciáknak a vezetőit, amerre átutazott, hogy hivatalosan ne köszöntsék. Ezzel akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy Lucilla magánszemélyként utazik.
Menyasszonya elé indult azonban Lucius Verus. Az esküvőt Ephesusban tartották, Kis-Ázsia egy tengerparti városában. Lucilla férje majdnem húsz évvel volt idősebb nála, magas, elegáns, világos hajú férfi, aki haját aranyos porral behintve tette csillogóvá. Syriai barátnője tanácsára hosszú szakállt is hordott. Nem volt azonban komoly ember, hivatali kötelességei teljesítésében semmiképpen sem. Valójában csak a hazárdjátékok, a cirkuszi játékok, a vadászat, a mulatságok, az élet habos oldala érdekelte.
166-ban, a parthusokkal kötött béke után Verus és Lucilla már Rómában volt. Október 12-én Marcus Aureliusszal közösen ünnepélyes győzelmi menetet tartott, amelyet, mint mindig, cirkuszi játékok, valamint emlékpénz kibocsátása tett teljessé, a megfelelő szimbólumokkal. Ugyanebben az évben, vélhetően még augusztus előtt Lucilla megszülte első gyermekét, egy kislányt; nevét nem ismerjük. Ebből az alkalomból pénzt vertek Junoni Lucinae, azaz Junónak, a szülések gondviselőjének szöveggel. Fennmaradt egy felirat is, amely azt hirdeti, hogy a helybéli szállítmányozók kincstárnoka oltárt alapított ennek az istennőnek a tiszteletére a két császár és Lucilla egészségéért.
Röviddel ezután a germán támadás ellenében mindkét császár és a jelek szerint asszonyaik is először Aquileia környékére, majd az Alpokon túlra, a Duna mentére érkeztek. Elképzelhető, hogy azért is hagyták el a fővárost - amit Lucius Verus nagy fájdalommal tett meg -, mert ott a Keletről hazatérő hadsereg által behurcolt járvány dühöngött. A barbár támadás visszaverése után Lucius Verus mielőbb vissza akart térni Rómába. Mindkét császár 168 vége felé indult útnak. Megálltak Aquileiában, [114] s a következő év elején indultak tovább. Az út során azonban Verus agyvérzést kapott, és meghalt.
Így hát Lucilla alig húszévesen özveggyé vált. Mint a hirtelen haláleseteknél szokásos, a legkülönbözőbb pletykák kaptak lábra Verus halálának okáról és körülményeiről. Szóbeszéd tárgya volt, hogy ez az élvhajhász férfiú még saját anyósát, Faustinát is elcsábította, amikor pedig ezt beismerte feleségének, Faustina méreggel megszórt osztrigával eltette láb alól. Mások a gyilkosságot magának Lucillának tulajdonították, aki nem tudta elviselni a hatalmas befolyást, amelyet Verusra testvérnénje, Ceionia Fabia gyakorolt. Ismét mások szerint éppen hogy Verus tervezett támadást nénjével, Ceionia Fabiával közösen Marcus Aurelius élete ellen, a terv azonban kipattant, és Faustinának sikerült Verust megelőznie. Végül pedig, hogy mindezt maga Marcus Aurelius tette, az egyik oldalán méreggel telített húst nyújtva Luciusnak.
Mindenki, aki kissé tapasztaltabb, tudja jól, milyen ocsmány, abszurd történeteket mesélnek ma, a XX. század végén a hatalmon lévő emberekről, gaztetteikről, túlkapásaikról, kilengéseikről. Az is tudható, milyen szívesen olvassák és adják tovább még a legostobábbakat is. Az ókorban annyival volt jobb a helyzet, hogy nem működtek még az újságírók, akik elsősorban az efféle szenzációkból élnek. Voltak viszont történetírók, akik annyival veszélyesebbek, hogy az ő meséiknek nagyobb hitelt adnak.
Lucilla özvegysége igen rövid életűnek bizonyult. A császár úgy döntött, még a gyászidő letelte előtt ismét férjhez adja. A tapasztalt vezért, Titus Claudius Pompeianust választotta. Több mint húsz évvel volt idősebb Lucillánál - nemcsak ez okozta azonban, hogy Lucilla és anyja, Faustina császárné is sértettnek érezték magukat, és ellenálltak. Elsősorban arról volt szó, hogy Lucillának kijárt az augusta cím, miközben egy rangban alatta állóhoz kellett férjhez mennie. A császár azonban minderre nem adott. A családi kapcsolat olyasvalakivel, akit nagy tisztelettel övezett, fontos volt a számára, főként a Duna körüli harcok menetében. Hogy kiengesztelje Lucillát, meghagyta neki az augusta címet és az ezzel kapcsolatos előjogokat, például a császári páholyban való helyfoglalást.
Marcus Aurelius halála után, 180-ban, valószínűleg Vindobonában, azaz a mai Bécsben fia, Commodus lépett trónra. Semmiben sem hasonlított apjára. Azonnal lemondott a Dunánál éppenhogy megszerzett területekről, amelyek a mai Csehország és Szlovákia területén voltak. [115]
Ez a döntés óriási hatással volt a birodalom, Európa és a világ további történelmére. Vajon mi lett volna, ha a császárság határai a Szudétákra és a Kárpátokra támaszkodhatnak hosszabb ideig? Commodus ezt a döntést tanácsadói, így Pompeianus, Lucilla férje tanácsa ellenében tette meg. Sietős volt útja a főváros kényelme és örömei felé.
Közvetlenül a hatalomátvétel után élesen kirajzolódtak Commodus kellemetlen, sőt veszélyes tulajdonságai: a kiszámíthatatlanság, a kegyetlenség s a hajlam a különféle orgiákra. Miután ennyire különbözött apjától, nem csodálhatjuk, hogy igen hamar, már 182-ben néhány senator összeesküvést szőtt Commodus eltávolítása érdekében. A források egyértelműen állítják, hogy ebben igen nagy, ha éppen nem főszerepet játszott Lucilla. Állítólag ő vette rá Pompeianus Quintianust a részvételre, aki valószínűleg a férje unokaöccse volt, egyúttal pedig a veje is, hiszen hozzá adták férjhez a Verusszal kötött első házasságból származó lányát. Ez a fiatalember állítólag egyaránt együtt élt a feleségével és az anyósával, azaz Lucillával. Az összeesküvők között szerepelt Ummidius Quadratus is, Marcus Aurelius nővérének unokája.
Amikor a császár az amfiteátrumban a páholya felé igyekezett, Pompeianus ráugrott egy késsel - vagy talán karddal -, ezt kiáltva: „Ezt küldi neked a senatus!” Megsebesítette Commodust, ám azonnal lefegyverezték. Minden összeesküvő az életével fizetett. Lucillát először Capri szigetére száműzték, majd ott hamarosan megölték. Alig töltötte be a 30. életévét.
Lucilla részvétele az összeesküvésben egyértelműnek tűnik, ugyanis férjét, Pompeianust semmilyen büntetés nem érte. Ő különben is eltávolodott a politikai élettől, állítólag romló látása miatt. Életben maradt Lucilla és Pompeianus Quintius fia is, miután egy nemzedékkel később feltűnik egy ilyen nevű senator. Ő lehetett az utolsó ük- vagy dédunokája Marcus Aureliusnak.
Fölmerül azonban a kérdés: mi hajtotta Lucillát, hogy talán kezdeményezője, de bizonyára résztvevője legyen a bátyja élete elleni összeesküvésnek? Talán a kielégítetlen becsvágy volt a kiváltó ok, esetleg úgy képzelte, hogy a császár halála után az ő veje lehet az uralkodó? Végül pedig lehet, hogy bátyja halálát azért kívánta, mert jellemében annyira hasonlított rá? Azt is mondják, hogy halálosan gyűlölte Commodus feleségét, Crispinát, irigyelvén tőle a címeket, amelyek szerinte csak neki jártak volna. A sors iróniája, hogy mindkét asszonynak ugyan-az a sors jutott, ugyanannak az embernek a kezéből. [116]